Port Sudan

Mikor Kahartoum már nem tudott újdonsággal szolgálni, Mohamed Omerrel kocsiba pattantunk és a Vörös tenger felé vettük az irányt. A Khartoum – Shendi – Begeravia (Meroe) – ’Atbarah – Berber/Haiya – Sinkat – Agaba – Souaki – Port Sudan útvonalat 11 óra alatt tettük meg, 850 km-t adva az eddigi 3750 megtett km-hez. A végtelennek látszó sivatagos táj meglepően sokféle arcát mutatta. Fás, füves, bokros, futóhomokos, kopár kősivatagos képek egymást váltották, amíg el nem értük a Vörös tenger hegyláncot, ami kb. 3000 ft magas. Útközben megálltunk Begeravia-nál, ahol a Meroe királyság idejéből származó piramisok állnak. Keletkezési idejüket az egyiptomiak elé teszik. Valamivel kisebbek, mint a gízaiak (Gízában vannak a legnagyobb piramisok) de annyira jó helyen fekszik, hogy sokkal hangulatosabbnak találtuk, mint Gízát.

Port Sudan-t 1909-ben alapították az angolok, azzal a céllal, hogy a Vörös tenger és a Nílus között kereskedelmi útvonalat hozzanak létre, helyettesítve ezzel a korábban jelentős kikötővárost, Souaki-t. A város sivatagi klímáját a tenger felől áramló pára teszi kellemesebbé. Karthoum-hoz viszonyítva, egy sokkal kellemesebb, tisztább, élhetőbb tempójú város.
Az ország méreteihez viszonyítva a nemzetközi kikötő nem is olyan nagy, de nekem ezek a tengerjáró cargo hajók, már csak a méreteik miatt is, nagy újdonság volt. A portot természetesen fegyveresek őrzik (ahogy a fővárosban is minden létező stratégiai pontot, vagy legalábbis stratégiai pontnak vélt épületet, hidat, vonatállomást, bódét… a biztonság látszatát keltő, számunkra nevetséges erődemonstrációval), fényképezni is csak az engedélyezett irányba lehetett… mindegy, úgyis készítettünk képet mindenről.
Néhány nap után még északabbra, a várostól két óra autóútra található Darrah felé vettük az irányt. Itt a civilizációtól távol, a tengerparton minden komfortot nélkülöző halászkunyhóban „szálltunk” meg. Ez majdnem olyan volt mintha a szabad ég alatt aludtunk volna.
A tenger gyönyörű, kristály tiszta és a kék elképesztő színeiben játszik. A partja végtelen, lakatlan és csak közelebbi szemrevételezés után döbbentünk rá, hogy az egész partot korallhomok borítja. Rengeteg kagylót, csigát és korallt gyűjtöttünk, a vízben pedig a képeskönyvek állatvilága kelt életre. Még ráját is láttunk! A part legviccesebb állatai a bisbis-ek (tarisznyarákok szerintünk), akik kis lukakban laknak a homokban, és kisebb-nagyobb csapatokban fésülik át a partot táplálék után kutatva. Nagyon fürge kis jószágok, de ha az ember ügyes, azért sarokba lehet őket szorítani. Ekkor a bisbis beszalad a vízbe, minden karjával/lábával iszonyatos tempóval el kezd ásni és egy szempillantás alatt eltűnik az ember szeme elől az iszapban.
Nagy megtiszteltetés ért, mert a fiúk úgy döntöttek, hogy kivisznek csónakkal a tengerre halászni. Szándékosan használom itt a halászni szót, jól lehet nem hálóval indultunk neki (bár az is volt), mert számolatlanul, kosárszámra fogják a halakat, olyanokat, hogy a szám is tátva maradt. Szóval össze kellett szednem magam, és néhány kapás sikertelen befejezése után én is fogtam két óriási halat! Szóval lányok, meg van a haza becsülete.
Az eltöltött kellemes napok után visszamentünk Port Sudan-ban. A születésnapomat is ott ünnepeltük meg Andorral. Búcsúzóul hajókáztunk egyet a tengeröbölben, aztán másnap visszaindultunk a fővárosba. Útközben megálltunk a már említett Souaki-nál, ami egykor különleges építészetéről is híres volt, de mára csupán egy pusztulóban lévő szellemváros. Érdekessége, hogy építőanyagnak kisebb mértékben üledékes kőzetet zömében pedig korallt használtak.

Leánykérés

Itt létünket nem igazán lehet turisztikai jellegű utazásnak tekinteni. A szudáni családok hétköznapi életét élve sok meglepő dologban volt már részünk és a ma esti érdekesnek ígérkező lánykérés is érdemel pár szót.
Aymen unokatestvérem komoly döntést hozott, 2 évi ismeretség után elérkezettnek látta az időt, hogy feleségül kérje szíve választottját. Eddig rendben is lennének a dolgok, DE azt azért tudni kell, hogy itt igen komoly anyagi és családi feltételei vannak a nősülésnek. Először is meg kell nyerni a család támogatását, ami nem egyszerű egy olyan helyen, ahol a házasságok családok közötti megállapodások szerint köttetnek. Tehát elfogadtatni egy olyan lányt és családját, akit a fiú családja nem ismer(!) nehéz ügy. Ezek után nem meglepő, hogy a hír okozott némi felbolydulást a családban, ki-ki ellene, ki-ki mellette foglalt állást. Mohamed nagybátyám felvilágosult gondolkodását dicséri, hogy az ellen érveken felülemelkedve támogatta Ayment a nősülési törekvésében, és ez kellett ahhoz hogy mi (az egész család) leánykérőbe induljunk.
Kérdezősködtem, hogyan zajlik egy ilyen esemény, melyek a hagyományos elemek. Megtudtam, hogy ilyenkor a család legidősebb női és férfi tagjai valamint a vőlegény rokonai (jelen esetben 15 fő) delegációként elmennek a leendő ara családjához, ahol megbeszélik, hogy van-e a házasságnak akadálya, megegyeznek az anyagiakban, és ha minden simán ment, akkor még aznap megkötik a házasságot a mecsetben, a rendes esküvőt pedig később tartják meg.
Az is kiderült továbbá, hogy ma este mi -az előbb leírtaktól eltérően- csupán az eljegyzést vagyunk hivatottak kijárni a fiatalok számára. E tény ellen van a fiú néhány családtagja is és az is kérdéses, hogy a lány családja bele egyezik-e ebbe a forgatókönyvbe.
Maga a látogatás informális eseménynek indult. Egy előzetes megbeszélés a két család között (akik ugyebár most ismerik meg egymást), hogy a fenti feltételekkel adják-e a lányt? Ha ma zöld jelzést kapnak a fiatalok, akkor később meg lesz a hivatalos leánykérés is.
Ehhez képest, amikor megérkeztünk a ház úgy fel volt díszítve, mint egy karácsonyfa, a szomszédok tudtára adva, hogy itt ma lánykérés lesz. A kertben felszoknyázott székek, körasztalok esküvőkre hajazó terítéssel és fekete-fehérbe öltözött pincérekkel. Beljebb érve megláttam az open buffe-t is. Meg is lepődtem, hogy ilyen itt egy informális találkozó…
Bent természetesen én a nőkkel, Andor a férfiakkal foglalt helyet. A női szalonban megindult a beszélgetés és ez elmeadhatatlan cukorka kínálás. Magáról az esküvőről csupán mellékesen esett szó és hamar visszatértek a ki-kinek a rokona közkedvelt témához. Az érdemi megállapodás természetesen a férfiak között született, erről Andor tud beszámolni. Az édességek és juice után (amikor már egy falat sem ment le a torkomon) átvittek a büféhez vacsorázni. Egészen a vacsora végéig maga a leendő ara nem is mutatkozott. Külön kérésre és csupán 5-10 percre jött elő megmutatni magát, és ez volt az est záróakkordja.

A megállapodás

A megérkezésünk után a szokásos férfiszalon balhé következett. A helyfoglalás, majd cukorkakínálás után, én (Andor) voltam az érdekes. A honnan jöttem és egyéb hasonló dolgok után mindenki bemutatkozott, és közösen köszöntötték egymást a férfiak. A mellettem ülő leendő vőlegény ilyenkor meg sem szólal, azt hiszem nem is tudott volna úgy izgult. A két családfőn kívül legfőképp az öreg, tisztelt rokonok voltak jelen, hihetetlen tiszteletet és energiát sugárzó megjelenésesükkel, a hagyományos szudáni öltözetben. A mennyasszony apja beszélt hosszan a többiek bólogattak és a végén allah-ra megesküdve, szentesítették a megállapodást. Kézfogások, gratulációk után következett az elmaradhatatlan evés. Az egész ceremónia 10 percig tartott.
A vőlegény remegő kézzel írta mellettem az sms-t, a mellettünk lévő szobában bujkáló mennyasszonynak, hogy minden rendben, megszületett a megállapodás. Az egész megállapodás valóban nagyon komoly és fontos ceremónia volt. Mindkét család gazdag, óriási hagyományokkal rendelkezik és véleményem szerint ezzel az esküvővel mindenki jól jár. Ja, a mennyasszonyt a férfiak természetesen nem láthatták…

Mygoma

Január 3-án ellátogattunk a Mygoma árvaházba. Sokan tudjátok, az utazásunk előtt gyűjtött adományokat ennek az árvaháznak szántuk. A körülmények ellenére nagyon jó benyomást tett ránk az árvaház vezetője és kollégái az általuk végzett áldozatos munka és hihetetlen kedvességük miatt. Hosszasan elbeszélgettünk, minden apró kérdésre szívesen válaszoltak majd körbevezettek bennünket. A sok megrázó kép ellenére nagyon boldogok voltunk, hogy az általatok és általunk létrehozott gondolat beteljesedett és a pénz a lehető legjobb helyre kerül. A következő csütörtökön visszatértünk, hogy az árvaház vezetőjével egyeztetett és az általunk megfelelőnek gondolt adományokat megvásároljuk. Hihetetlen élmény és boldogság átadni az adományokat és látni, hogy hónapokra elegendő gyógyszerkészlet milyen örömöt okozott az ott dolgozó orvosoknak és vezetőknek. A részleteket hazaérkezésünk után a http://khartoumi-arvahaz.msl.hu/ honlapon megírjuk.

Szalonok és emberek (A)

Számomra eleinte nagyon furcsa volt, hogy ha több férfi jön össze, akkor ők külön szalonban ülnek le és beszélgetnek. Főleg amikor eljön a soros imádkozás ideje…
Ide a személyzeten kívül más nő nem jöhet be.
Maga a szalon egy szépen berendezett, gyönyörű szőnyeggel borított szoba. A falon mindenféle muszlim valláshoz kapcsolódó szöveg, családfők fotói. A bútorzat csicsás, díszes arab motívumokkal. Ha éppen nincs étel az asztalon, akkor kávé, tea és víz, amit fogyasztanak. Az itteni arabkávét nehéz volt megszokni, mert azon kívül, hogy a zaccon áztatják a forró vizet, még ízesítik is fűszerekkel, főleg habbahannal. Ez a fűszer az itteni ételek ízesítésének az alapja, de az ételekről majd később.

Ugyanilyen furcsa, hogy a nők kendőt viselnek fejükön, amit csak akkor vesznek le, ha nincs férfi a közelben. Ez az elején párszor okozott bonyodalmakat… :)
Nem léphetsz be sehova úgy, hogy ne kopogj, vagy ne kiabálj be, mert nem tudhatod, van e nő szobában. Minden nő a családban egyetemet, főiskolát végzett tanult ember. Azonban egy-két kivételt eltekintve senki nem dolgozik. Inkább a gyereknevelést választják „egy kis” férj ráhatással. Eltelt pár nap alatt rá kellett jönnöm, hogy nagyon nagy szellemi potenciál van ebben az országban, de ezt nem használják ki a számunkra nehezen megérthető szabályok, viselkedési formák miatt. Ráadásul sokan a családból nem is az országban, hanem Európában, Amerikában, vagy a közel kelet valamelyik fejlett arab országában tanult orvosnak, ügyvédnek.

„Tuti” Sziget!

Khartoumban a Nílus összefolyásánál – a fehér és a kék Nílus folíik össze a városban és innentől Great Nile – van egy hold alakú sziget, amelynek a neve Tuti. Szóval tutira megyünk vendéglátóink szerint, mert a Tuti sziget az bizony tuti program :-) Nagyon vicces vagyok, pedig még csak egy epres és egy mangós „sört” ittam. hihi
Jelenleg épülő új híd lábától indulnak a 10-20 fős lerozzant lemezcsónakok. Már kezdjük megszokni, hogy itt nincs a parton móló, vagy lépcső, olyan 6 méter seggen csúszós part van. (Tamás ezt nagyon szereti, itt biztos kikötnénk)
Az emberfia nem is gondolná, de nagyon sok ember jár át erre a szigetre. Biztos voltam benne, hogy nem turisták, mert itt rajtunk kívül nincs. Aztán felvilágosítottak, hogy Margitszigetnél kicsit nagyobb hold alakú szigeten nagyon színvonalas és gazdag mezőgazdaság van (ja hát kérem víz, az van) ebből kifolyólag a friss zöldséget itt szerzik be az élelmesebb háziasszonyok (cselédek). Ezen kívül a sok zöld valóban kikapcsolódás a helyieknek. Igaz, ami igaz, tényleg zöldebb a látvány.
Partra éréskor egy kész zöldségárus had fogadott minket, gyönyörű friss termékekkel. Riksák és mikrobuszok várják az „utazókat” hogy körbevigyék őket a szigeten. Nekünk sajnos a mikrobusz jutott. Megnéztük a partot, a házakat, zötykölődtünk egy kicsit. Erős, gyömbéres arabkávét ittunk, kólásrekeszen ülve, egy rongyokból, rudakból összetákolt igazi afrikai „kávézóban”. Érdekes volt látni, hogy milyen professzionálisan használják ki a Nílus adta lehetőségeket, milyen nagyszerűen meg volt szerkesztve az árasztásos öntözés, pedig itt még ökörrel szántanak! Jól éreztük magunkat, megint sok élménnyel gazdagodtunk. Visszafelé azért vettünk vagy 2 kiló (nem mérik meg) mangót, ami olyan édes mint a méz és nagyon olcsó. (Fotók: http://picasaweb.google.hu/doris.h13/Tuti0104?authkey=DnhT-N4f07o&feat=directlink)

Este egy kitűnő szíriai és libanoni tradicionális étteremben, az Assaha-ban voltunk. Amióta eljöttünk otthonról, ez volt a legjobb, legmodernebb hely, ahol megfordultunk. Nagyon finom gyümölcs shaket ittunk vízzel, és persze vízipipáztunk. Ja és volt wifi.

Nemzeti Múzeum

Sikerült eljutnunk a kahrtoumi Nemzeti Múzeumba. Nem nagy, sok tárgy nincs, de ami van arra kellőképpen vigyáznak és itteni szinten jól be is mutatják. Arra gondolok, hogy Kairóban ahol hihetetlen történelmi értékek vannak, ott kevésbé vigyáznak az értékekre. Szudánban is az egyiptomi kultúra nyomai fellelhetőek. Javarészt a núbiai sivatagban talált értékek vannak kiállítva. Természetesen annyi nem, mint Egyiptomban, de itt legalább tudtam néhány fotót készíteni. A múzeumban több az őr, mint a vendég, de amíg nem látták addig lehetett fotózni. Ami érdekes volt, hogy az elmúlt pár száz évből és főleg az utolsó 100 évből semmi nem volt kiállítva. Az angol gyarmatról semmi. Valószínű ez még itt nem érett meg. A Szaharából származó egyiptomi, két kis homokkőtemplom maradványain jól láthatóak 100-200 évvel ezelőtti angol utazók, katonák vésései. Egyből eszünkbe jutott Rejtő Jenő és Fülig Jimmy:-)

Szilveszter

Egy kis kitérő… Jelenleg 1-e van kb. du. 6 óra. Olyan homokvihar van kint, hogy nem látni a napot. Mintha óriási zivatarfelhő lenne felettünk. Zivatarfelhő, hmm a Szaharában ez egy kicsit elrugaszkodott hasonlat volt. :-) Szóval egy homokviharban megtudod, hogy mai az a POR! Nem az amit annak hiszünk, amit néha felporszívózunk, neeeem EZ A POR!! Mindent ellep, a szemed az orrod, a szaga olyan, mint nálunk a pornak, de ez más. Szóval szilveszter. Szintén az egyik unokatestvér és a férje meghívott minket a Burj – Al Fateh szállodába, (nem véletlenül hasonlít a neve a Burj-Al Arab híres dubai vitorlaszállodára, külalakja nagyon hasonlít rá) ahol szilveszteri partit tartottak. Nagyon szép előkelő hely, hatalmas előcsarnokkal. 11-kor érkeztünk, mert persze ez a program sem volt elsietve… Természetesen az előcsarnokban kötelező fényképezkedés, amit a vendéglátóink kezdeményeznek mindig, mindenhol. A buli a szálloda tetején a 18. emeleten volt, ahol két emelet magasan üvegfal van, gyönyörű kilátással. Asztalhoz kisérés, ásványvízrendelés…, svédasztalos evés. Rengeteg fiatal volt, nagyon elegánsan felöltözve. A lányok lazábban, nem mindenkin volt kendő, így konstatálhattuk, hogy nagyon sok közülük igen szép teremtés. Éjféli koccintáskor választhattunk bibszit, mineral watert, meg talán még valami üdítőt. Mi persze megadtuk a módját…vízzel. Nem kell irigykedni, nekünk nem volt borzalmas fejfájásunk, vagy szívbetegségünk másnap reggel. Mi tudunk élni:-) Svédasztalos vacsora volt, nem volt nagy választék, de finom. Végre sikerült valami olyat ennem, ami hasonlított az ízlésemhez, de nem panaszkodhatunk. Az épületből csodás kilátás volt, annak ellenére, hogy Khartoum nem rendelkezik párizsi kivilágítással. Éjfél után jött egy helyi énekes és szudáni számokat énekeltek baromi jó zenére, baromi jó hangulatban. Nagyon kevés zene van a világon, ami olyan élvezetes, lüktető, mint amilyen ez volt. A buli ½ 3-ig tartott, (otthon ekkor volt pezsgőbontás) kellemesen elfáradtunk, jól bevizeztünk, így hát irány haza, pihenni. BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! 2009!

Bulti, a finom hal!

Bulti. Ez egy halfajta a Nílusban, amit nagyon szeretnek az itteniek. Az egyik unokatestvér, Hátim, vitte el minket bulti evésre. A kedvenc helyére vitt, ahova a mindennapi emberek járnak. Hasonlít a sütöde a nálunk ismert hekkesekhez, csak itt nincs luxus. Itt tisztítják és pucolják a halat és egyből bele a forró olajba. Hihetetlen arcok. Mellettünk volt egy mesterséges csatorna ahova beengedik a folyót áradáskor. Most tele szeméttel, mocsokkal. Néhány ember sétálgat benne, távolabb meg birkacsorda legel még a szélén található kis füvet. Felettünk sólymok köröznek. Vannak vagy tízen, vílyognak, sivítoznak. Óriási látvány és óriási kép. A nagymenő üzletembertől a koldusig itt mindenki megtalálható volt. Persze megint itt mi különlegesnek számítottunk. Egy óriási tálcán hozták a halakat, amik olyan 40-50 dekásak lehettek, sütve, citrommal és hagymával és friss kenyérrel. A hal nagyon finom, valóban hasonlít a hekkhez. Evőeszköz nincs, az a kezed. Evés után kézmosás egy csap mellett, citrommal. A legvégén természetesen az elmaradhatatlan bibszi:-) (pepsi) (jaj, de megittam volna egy jó fröcsit…) (Fotók: http://picasaweb.google.hu/doris.h13/Bulti?feat=directlink)

Szudáni esküvő

Egy szudáni esküvő hagyományosan négy napig tart. Először van az ún. Hinna party- amikor hinnával tetőtől-talpig befestik, feldíszítik a menyasszonyt, ill a vőlegény lábfejét befesti az édesanyja. A rituálé(k) során vendégül látják a rokonokat esetleg néhány még néhány barátot is meghívnak. A két parti természetesen egymástól elkülönül és csak férfiak, vagy csak nők vesznek részt rajta. Másnap van az Agid, vagyis az esküvő hivatalos része. Ekkor a pár elmegy a mecsetbe és az imám előtt aláírják a papírokat. A Dohla, ami a harmadik napon következik, áll a legközelebb az általunk ismert esküvő fogalmához. Fehér ruha, öltöny stb… És végül a negyedik napon tartják az ún.. Dance party, arabul Gyertik. Ezen az estén a menyasszony táncol hagyományos táncokat. Úgy tartják ez a legfontosabb napja az esküvőnek, és ez az amin volt szerencsém részt venni. Ez a tánc több szempontból is különleges. A férfi szempontjából azért, mert egyszer lát ilyet az életében, ugyanis a menyasszony a tóbot levetve, rövid, szinte mini, dekoltált ruhában táncol. Emiatt a női vendégeken kívül ő az egyetlen férfi, aki jelen lehet. A sokat látni engedő ruha maitt sem képet, sem videót nem volt szabad készíteni, így sajnos a táncot magát nem tudtam megörökíteni. Ugyan emiatt a hangmérnökön kívül a zenekar is teljes egészében nőkből állt. A dobokkal, énekkel előadott zene rettenetes jól szólt. Amikor mindenki elfoglalta a helyét – mondanom sem kell, keltettem én is némi feltűnést, amikor beléptem a majd teli terembe - bevonult a lefátyolozott menyasszony, oldalán a vőlegénnyel, aki a zene ritmusára magasba tartott karját lengette és csettintgetett közben. Ez egyfajta tapsnak felel meg. A terem közepére érve, a menyasszony egy kb. 2x3 méteres pódiumra lépett, a férj helyet foglalt vele szemben és megkezdődött a műsor. A számok egy más után csendültek fel és a menyasszony az ország különféle pontjaira jellemző tradicionális táncokat adott elő. Nekem leginkább a nubiai, a darfúri és port szudáni táncok tetszettek. Felvétel híján nehéz leírni egy táncot, de annyit mondhatok, hogy a hastánc ehhez képest unalmas és egyhangú. Nem is hittem volna, hogy ez a konzervatív muszlim ország ilyen, erotikus hagyománnyal bír. A tánc és az este lényege tulajdonképpen, az hogy a menyasszony megmutassa a többi nőnek és a férjének, hogy mennyire szép a teste (ez ugyebár a tób alatt nemigen sejlik ki), hogy mennyire jó táncos, milyen magas szinten sajátította el a táncokat, és milyen gyorsan tudja külön-külön mozgatni a porcikáit a zene ritmusára. Emellett úgy láttam, hogy a nők is nagyon élvezték a party-t, mindenki táncolt, mulatott, nem voltak ott a férfiak, csupán az az egy. Szegény, hogy érezhette magát 200 nő között. A menyasszony először narancsos aranyruhában vonult be, majd átöltözött egy lilás ruhába, és végül az utolsó, a piros ruha következett. Amikor ebben eltáncolja a táncát, akkor ér véget hivatalosan az esküvő. Nekem csak a píros ruhájában sikerült lefotózni. Itt is mint mindenhol, nagy barátsággal fogadtak. Ismeretlenek odajöttek hozzám megkérdezni, hogy érzem magam, tetszik-e az esküvő, senki nem kérdezte, hogy kerülök ide, ellenkezőleg, jó szórakozást kívántak. Hát igen, nem hiába mondta Evan McGregor a „Long way down”-ben, (Hosszú motorozás lefele), hogy a szudáni vendégszeretetnek párja nincs.