2008. december 24., szerda
Közlekedés – vagy aminek én hívom KÁOSZ!
.
PÖCSÖMÖCCSSE!!! – (elhíresült Mucsi Z. idézet) ezt a szót lehetne európai szemmel mondogatni egész nap nagyon gyorsan hadarva.
Nem szégyenem de ilyet álmaimban sem tudtam elképzelni. A káosz szó erős kifejezés. Az első furcsa élmény az volt, hogy az autók lámpái nem égnek este!!! Értitek? ESTE! A kairói utcák viszonylag jól ki vannak világítva, de ettől függetlenül a mi szemünkkel baromi veszélyes. Mondtam Dorisnak, kíváncsi leszek hány baleset látunk majd. Állandóan dudálgatva, össze-vissza elindulunk a lakás felé. Hangsúlyozom jöttünk 150 métert. Na ez nekem, aki otthon (tudjátok PÖCSÖMÖCSSE!) nem „szereti” ha valaki esztelenül bénán kacsázik. Nagyon keményem fogtam a majrévasat, miközben két arab elől valamit egyfolytában magyaráz egymás szemébe nézve!!! Te jó isten! Ez nem tud vezetni - nyugtáztam. Itt nem számítanak a sávok, nem számít a tábla, a lámpa (nincs is :)). Egy folyamatos, keresztbe kasul, lüktető áramlat, amit dudával tartanak életben. A közlekedés alapfeltétele a duda. Ha jövök duda, megelőzlek duda, majdnem neked mentem, duda, menjél már duda, duda, senki nincs előttem duda:), Ez egy akkora városban, mint Kairó egyszerűen félelmetes. A mi Hungáriánk itt csak egy mellékút lenne!!Mindenki tolakszik, előre akar kerülni, centikre mennek egymástól az autók, közben elölről hátulról duda, duda, duda, duda.
Gyalogosként 5 perc alatt elvesztettük a kontrolt. Megtanultuk, mit jelent a két csiga története arról, hogy valahova születni kell. Itt nincs zebra! Nincs, mert nem is kell meg amúgy is minek, az autók nem állnak meg, nem lassítanak, ha gyalogost látnak. Megkerülik, dudálnak de nincs lassítás. Integethetsz, anyázhatsz semmi értelme. Ész nélkül sem szabad, mert akkor a második sávnál véged. Küzdjél ember! A lényeg a ritmus. (Erre mondtam volna egy napja, hogy anyád!) Példa: 2X4 vagy 5 vagy 6 (mikor mennyit csinálnak az autók) sávos út. Forgalom sebessége 50-60 km/h. Megindulsz mert van szabad 3 m előtted, duda, duda (ezek olyan kedves dudák, nem anyázósak mint otthon) negálsz, érezd a ritmust, megindulnál, jaaaj vissza (anyád! - mármint én) nem égett a lámpa nem láttam csak 4 méterről az autót, huhh megúsztuk már csak 40 méter van az elválasztó szigetig, átérünk babám mert szemben van egy meki és valamit ennem kell! Szabad az út, futás még 3 métert, állj, tovább, duda, duda, (anyád! anyád! - mármint én) kell az a meki, visszafordulni nem lehet, nagy nehezen átérünk, adrenalin az egekben, számunkra hihetetlen, felfoghatatlan, hogy átértünk. Ezek után úgy fogunk a Hungárián futkározni mintha a parkban lennénk.
Második alkalommal könnyebben ment, harmadik már biztonságosan, negyedére pedig rájössz, hogy ez az áramlat biztonságosabb, mint az otthoni nagypofájú közlekedés, mert ez tudomásul veszi, hogy ott vagy, elfogad, és megpróbál kikerülni és nem gyorsítani. 3 nap alatt kb. 200 km taxiztunk és egyszer nem kellett nagyot fékezni a söfőrnek.
Amúgy, a gyalogos közlekedés itt nem divat. Nincs járda, csak annak látszó építmény. Nincs akadálymentesítés, de van 35 cm-es betonszegély, hogy sok réteg aszfaltot lehessen rá húzni. Amúgy jó minőségűek az utak. (már ha van)
Taxi: ez a fogalom számomra megváltozott. A taxi itt a legócskább, legborzasztóbb állapotú, roncsderbit megjárt gépjárművek összessége. Taxióra nincs! How much? 50! Lóf…..t 20! Oh mister no, no! 30! Mondom, ok legyen 25! Ok mister ok! Ez a taxióra. Ja, és ennyiért (1000 Ft) elvisz 20 km-t. A jármű belülről: ablak, az némelyikben van, ajtókárpit nincs, és amúgy semmi sincs. Kellemes emlékeim vannak arról a trabiról, amelyikkel horgászni jártunk Gyomán. Nnaaa, az egy luxus verda volt. Abból a szempontból is, hogy ott legalább nem volt benzinszag. Itt az is van. A nem gyenge szmog mellett, vagy a benzin szivárog az utastérbe, vagy a kipufogót vezetik be én nem tudom, de elviselhetetlen. A jobb „verdákba” (taxi) rádió is van, ahol ezerrel szól az arab zene. De az a nyekergős. Nem halkítja le a sofőr, Ő biztos benne, hogy ezt mi szeretjük.
A mai nap (12.23) piramisokhoz vezető úton volt egy nagy mecset, söfőr lassít, én fényképez, sofőr megáll, én fényképezem, a valóban monumentális, gyönyörű Mohamed Ali mecsetet. Ahogy megálltunk, egy rendőrszerű fószer odalép az autóhoz és megbünteti a sofőrt, mert itt nem lehet fényképezni. A turistát nem, őt. Legalábbis nekünk azt mondta, hogy a fénykép miatt. A rendőrt lealkudta a söfőr 30-ról 20-ra és ezt akarta benyeletni velünk a söfőr. Mondtuk, hogy pech cimbora, kialkudott összeg van nincs több lóvé, miért álltál meg? Persze ez egy egyiptominak kevés. A végén győztek az érzelmek, fifty-fifty a bünti.
A legjellemzőbb a taxisokra a következő: ugye Kairó hatalmas város, nem várhatjuk el, hogy minden utcát ismerjenek. Megállítunk egyet, odaadjuk az arabul leírt címünket és várjuk a reakciót. Ő vidáman felmosolyog ok, ok go! Megegyezünk és elindulunk. Nálam a már említett gps mindig ott volt. A cél elött 5-8 km-rel elfogy a tudomány, fogalma sincs hova megy és merre. Bárkit kérdez, nem tudja. Mindkét este gps-szel vezettük a taxist Kairóban! Azt tudni kell, autós navigáció nincs csak nyilacskák légvonalban. (Itt jegyezném meg, hogy valóban igazad volt Omer, köszi!) Ilyenkor olyan szívesen megkérdezném, hogy miért mondtad, hogy tudod merre kell menni? Persze kicsit határozottabban.
BKV itt nincs. Olyan formában, mint mi ismerjük. Nem költenek holmi megállókra, utastájékoztató rendszerre, neeem, itt nem. Vannak viszont 6-7 személyes kisbuszok, amiket le kell inteni, bárhol, bármikor, persze csak ha épp arra jár.
PÖCSÖMÖCCSSE!!! – (elhíresült Mucsi Z. idézet) ezt a szót lehetne európai szemmel mondogatni egész nap nagyon gyorsan hadarva.
Nem szégyenem de ilyet álmaimban sem tudtam elképzelni. A káosz szó erős kifejezés. Az első furcsa élmény az volt, hogy az autók lámpái nem égnek este!!! Értitek? ESTE! A kairói utcák viszonylag jól ki vannak világítva, de ettől függetlenül a mi szemünkkel baromi veszélyes. Mondtam Dorisnak, kíváncsi leszek hány baleset látunk majd. Állandóan dudálgatva, össze-vissza elindulunk a lakás felé. Hangsúlyozom jöttünk 150 métert. Na ez nekem, aki otthon (tudjátok PÖCSÖMÖCSSE!) nem „szereti” ha valaki esztelenül bénán kacsázik. Nagyon keményem fogtam a majrévasat, miközben két arab elől valamit egyfolytában magyaráz egymás szemébe nézve!!! Te jó isten! Ez nem tud vezetni - nyugtáztam. Itt nem számítanak a sávok, nem számít a tábla, a lámpa (nincs is :)). Egy folyamatos, keresztbe kasul, lüktető áramlat, amit dudával tartanak életben. A közlekedés alapfeltétele a duda. Ha jövök duda, megelőzlek duda, majdnem neked mentem, duda, menjél már duda, duda, senki nincs előttem duda:), Ez egy akkora városban, mint Kairó egyszerűen félelmetes. A mi Hungáriánk itt csak egy mellékút lenne!!Mindenki tolakszik, előre akar kerülni, centikre mennek egymástól az autók, közben elölről hátulról duda, duda, duda, duda.
Gyalogosként 5 perc alatt elvesztettük a kontrolt. Megtanultuk, mit jelent a két csiga története arról, hogy valahova születni kell. Itt nincs zebra! Nincs, mert nem is kell meg amúgy is minek, az autók nem állnak meg, nem lassítanak, ha gyalogost látnak. Megkerülik, dudálnak de nincs lassítás. Integethetsz, anyázhatsz semmi értelme. Ész nélkül sem szabad, mert akkor a második sávnál véged. Küzdjél ember! A lényeg a ritmus. (Erre mondtam volna egy napja, hogy anyád!) Példa: 2X4 vagy 5 vagy 6 (mikor mennyit csinálnak az autók) sávos út. Forgalom sebessége 50-60 km/h. Megindulsz mert van szabad 3 m előtted, duda, duda (ezek olyan kedves dudák, nem anyázósak mint otthon) negálsz, érezd a ritmust, megindulnál, jaaaj vissza (anyád! - mármint én) nem égett a lámpa nem láttam csak 4 méterről az autót, huhh megúsztuk már csak 40 méter van az elválasztó szigetig, átérünk babám mert szemben van egy meki és valamit ennem kell! Szabad az út, futás még 3 métert, állj, tovább, duda, duda, (anyád! anyád! - mármint én) kell az a meki, visszafordulni nem lehet, nagy nehezen átérünk, adrenalin az egekben, számunkra hihetetlen, felfoghatatlan, hogy átértünk. Ezek után úgy fogunk a Hungárián futkározni mintha a parkban lennénk.
Második alkalommal könnyebben ment, harmadik már biztonságosan, negyedére pedig rájössz, hogy ez az áramlat biztonságosabb, mint az otthoni nagypofájú közlekedés, mert ez tudomásul veszi, hogy ott vagy, elfogad, és megpróbál kikerülni és nem gyorsítani. 3 nap alatt kb. 200 km taxiztunk és egyszer nem kellett nagyot fékezni a söfőrnek.
Amúgy, a gyalogos közlekedés itt nem divat. Nincs járda, csak annak látszó építmény. Nincs akadálymentesítés, de van 35 cm-es betonszegély, hogy sok réteg aszfaltot lehessen rá húzni. Amúgy jó minőségűek az utak. (már ha van)
Taxi: ez a fogalom számomra megváltozott. A taxi itt a legócskább, legborzasztóbb állapotú, roncsderbit megjárt gépjárművek összessége. Taxióra nincs! How much? 50! Lóf…..t 20! Oh mister no, no! 30! Mondom, ok legyen 25! Ok mister ok! Ez a taxióra. Ja, és ennyiért (1000 Ft) elvisz 20 km-t. A jármű belülről: ablak, az némelyikben van, ajtókárpit nincs, és amúgy semmi sincs. Kellemes emlékeim vannak arról a trabiról, amelyikkel horgászni jártunk Gyomán. Nnaaa, az egy luxus verda volt. Abból a szempontból is, hogy ott legalább nem volt benzinszag. Itt az is van. A nem gyenge szmog mellett, vagy a benzin szivárog az utastérbe, vagy a kipufogót vezetik be én nem tudom, de elviselhetetlen. A jobb „verdákba” (taxi) rádió is van, ahol ezerrel szól az arab zene. De az a nyekergős. Nem halkítja le a sofőr, Ő biztos benne, hogy ezt mi szeretjük.
A mai nap (12.23) piramisokhoz vezető úton volt egy nagy mecset, söfőr lassít, én fényképez, sofőr megáll, én fényképezem, a valóban monumentális, gyönyörű Mohamed Ali mecsetet. Ahogy megálltunk, egy rendőrszerű fószer odalép az autóhoz és megbünteti a sofőrt, mert itt nem lehet fényképezni. A turistát nem, őt. Legalábbis nekünk azt mondta, hogy a fénykép miatt. A rendőrt lealkudta a söfőr 30-ról 20-ra és ezt akarta benyeletni velünk a söfőr. Mondtuk, hogy pech cimbora, kialkudott összeg van nincs több lóvé, miért álltál meg? Persze ez egy egyiptominak kevés. A végén győztek az érzelmek, fifty-fifty a bünti.
A legjellemzőbb a taxisokra a következő: ugye Kairó hatalmas város, nem várhatjuk el, hogy minden utcát ismerjenek. Megállítunk egyet, odaadjuk az arabul leírt címünket és várjuk a reakciót. Ő vidáman felmosolyog ok, ok go! Megegyezünk és elindulunk. Nálam a már említett gps mindig ott volt. A cél elött 5-8 km-rel elfogy a tudomány, fogalma sincs hova megy és merre. Bárkit kérdez, nem tudja. Mindkét este gps-szel vezettük a taxist Kairóban! Azt tudni kell, autós navigáció nincs csak nyilacskák légvonalban. (Itt jegyezném meg, hogy valóban igazad volt Omer, köszi!) Ilyenkor olyan szívesen megkérdezném, hogy miért mondtad, hogy tudod merre kell menni? Persze kicsit határozottabban.
BKV itt nincs. Olyan formában, mint mi ismerjük. Nem költenek holmi megállókra, utastájékoztató rendszerre, neeem, itt nem. Vannak viszont 6-7 személyes kisbuszok, amiket le kell inteni, bárhol, bármikor, persze csak ha épp arra jár.
Kairó
Dec. 23. 1:14. 28,5 órája vagyunk Kairóban, de már annyi minden történt velünk,hogy nem is tudom, hol kezdjem.
Budapestről a sztrájk ellenére pontosan indult a repülő, és a menetrendi kiírásnál korábban landoltunk Afrika legnagyobb, 17 millió főt számláló városában, Kairóban. A város méretei már a gépből is megcsodálhattuk, hiszen az esti Kairó fényei majd negyed órán át ragyogtak a landoláshoz ereszkedő gép hasa alatt. A csomagjaink épp akkor fordultak egy kört mikor mi a szalaghoz értünk, így azokat egy kocsira halmozva megindulunk a kapu felé. Fél úton még felvettük az egyiptomi vízumot, fejenként 15 USD-ért. (Aki ide akar utazni semmi esetre, se kérjen az otthoni a nagykövetségen vízumot 7700 Ft/fő került volna!)
Ezek után a vám felé vettük az irányt, ahol a felmutatott bordó, Eu-s útleveleink megtették a kellő hatást és lényegében a származásunk firtatását leszámítva, háborítatlanul léptünk ki a reptér aulájába. Itt a megbeszéltek szerint egy unokatestvérem férje várt ránk. Az araboktól nyüzsgő váróban nem sok európai turistát látott az ember, ennek ellenére némi hazai telefonos segítséget is igénybe kellett vennünk mire összetalálkoztunk a még sosem látott rokonnal. Rokonom berakott minket a kocsijába és kedvenc nagynéném háza felé vette az irányt. A ház fél úton van a reptér és a belváros között New Egyiptom lakónegyedes részén (ennek a későbbikében még fontos szerepe lesz). A lakás mérete vagy háromszorosa a mi otthoni lakásunknak és berendezését tekintve fényűző és puritán egyben. Rokonom és egy házaspár - akikről nem tudom, hogy hívják őket, és honnan kerültek ide, csak annyit hogy a kisebbik gyerekük Omer -, körbevezetett a lakásban, de öt perc elteltével már az ajtón kívül volt, és azzal a jó tanáccsal hagyott minket hátra, hogy ha bajba kerülünk nyugodtan hívjuk őt bármikor telefonon. Ő egyébként másnap hazautazott Szudánba … :)
Még első nap est elindultunk a környék felfedezésére, a biztonság kedvéért vittük magunkkal a vadzsi új gps-t is. Az már a sors fura játéka, hogy a gps menet közben megbolondult, így ne tudtuk jelölni az útvonalunkat, úgyhogy meglehetősen komoly türelem és tájékozódási játékot játszottunk 2 ó keresztül mire vissza találtunk a házhoz. Ezeken az utcákon szinte képtelenség tájékozódni az útbaigazítás kérése pedig nem sok sikerrel kecsegtet. Ne essék félreértés az egyiptomiak többsége készséges, már aki beszél nyelveket, de az így kapott információ megbízhatósága még ilyenkor is kétséges. Ezt a későbbiekben még sokszor megtapasztalhattuk.
Másnap elindultunk a downtown-ba. Taxival jó 20 perc volt az út. Maga az egyiptomi közlekedés külön fejezetet érdemel, ezért erre most nem vesztegetem a szót.
Reggeli után az Egyiptomi Múzeum felé vettük az irányt, hogy belemélyedjünk a fáraó dinasztiák históriájába, de előtte még Andor jó ismeretséget kötött egy egyiptomi parfümkereskedővel, Daviddel, aki meghívott minket egy teára és egy jót beszélgettünk vele. A múzeum nagyon jó volt. Csupán Tutanhamon sírkamrájában talált kincsek kitesznek egy teljes kiállítást, nem beszélve a királyi múmiákról. A többi szarkofág, szobor, hieroglifa, állati múmiák és még sorolhatnám a kincseket, olyan temérdek mennyiségben vannak jelen, hogy olybá tűnik az európai látogató számára, hogy az egyiptomiak nem is tudják, mit kezdjenek vele. Majdhogy nem egymásra halmozva, méltánytalanul sorakoznak a hatalmas, gyengén megvilágított termek fala mellett.
Vacsi után elmentünk a Bazárba. Hát elég érdekes volt, bár engem valahogy nem töltött el vásárlási láz a portékák láttán. Sokkal inkább tetszett az, amikor egyre szűkebb utcácskákon sétáltunk keresztül, mígnem egyszer csak a legszegényebb negyedek egyikének közepén találtuk magunkat. Földúton mentünk, rajtunk kívül turista közel s távol nem volt. De itt olyan, a helyiek által látogatott üzleteket, boltokat láttunk, mint kenyérsütöde, borbély üzlet, de ha épp varrni kell valamit, a sarkon kis varrógépjénél, ülő bácsikánál azt is lehet.
Végül visszakeveredtünk a bazár környékére, gyönyörű mecsetek mellett, forgatagtól nyüzsgő tereken mentünk keresztül, amíg a lábunk bírta. Aztán Andorral elhatároztuk, hogy ennyi elég volt menjünk haza. És ekkor egy rémálom vette kezdetét. De ez egy másik történet.
Budapestről a sztrájk ellenére pontosan indult a repülő, és a menetrendi kiírásnál korábban landoltunk Afrika legnagyobb, 17 millió főt számláló városában, Kairóban. A város méretei már a gépből is megcsodálhattuk, hiszen az esti Kairó fényei majd negyed órán át ragyogtak a landoláshoz ereszkedő gép hasa alatt. A csomagjaink épp akkor fordultak egy kört mikor mi a szalaghoz értünk, így azokat egy kocsira halmozva megindulunk a kapu felé. Fél úton még felvettük az egyiptomi vízumot, fejenként 15 USD-ért. (Aki ide akar utazni semmi esetre, se kérjen az otthoni a nagykövetségen vízumot 7700 Ft/fő került volna!)
Ezek után a vám felé vettük az irányt, ahol a felmutatott bordó, Eu-s útleveleink megtették a kellő hatást és lényegében a származásunk firtatását leszámítva, háborítatlanul léptünk ki a reptér aulájába. Itt a megbeszéltek szerint egy unokatestvérem férje várt ránk. Az araboktól nyüzsgő váróban nem sok európai turistát látott az ember, ennek ellenére némi hazai telefonos segítséget is igénybe kellett vennünk mire összetalálkoztunk a még sosem látott rokonnal. Rokonom berakott minket a kocsijába és kedvenc nagynéném háza felé vette az irányt. A ház fél úton van a reptér és a belváros között New Egyiptom lakónegyedes részén (ennek a későbbikében még fontos szerepe lesz). A lakás mérete vagy háromszorosa a mi otthoni lakásunknak és berendezését tekintve fényűző és puritán egyben. Rokonom és egy házaspár - akikről nem tudom, hogy hívják őket, és honnan kerültek ide, csak annyit hogy a kisebbik gyerekük Omer -, körbevezetett a lakásban, de öt perc elteltével már az ajtón kívül volt, és azzal a jó tanáccsal hagyott minket hátra, hogy ha bajba kerülünk nyugodtan hívjuk őt bármikor telefonon. Ő egyébként másnap hazautazott Szudánba … :)
Még első nap est elindultunk a környék felfedezésére, a biztonság kedvéért vittük magunkkal a vadzsi új gps-t is. Az már a sors fura játéka, hogy a gps menet közben megbolondult, így ne tudtuk jelölni az útvonalunkat, úgyhogy meglehetősen komoly türelem és tájékozódási játékot játszottunk 2 ó keresztül mire vissza találtunk a házhoz. Ezeken az utcákon szinte képtelenség tájékozódni az útbaigazítás kérése pedig nem sok sikerrel kecsegtet. Ne essék félreértés az egyiptomiak többsége készséges, már aki beszél nyelveket, de az így kapott információ megbízhatósága még ilyenkor is kétséges. Ezt a későbbiekben még sokszor megtapasztalhattuk.
Másnap elindultunk a downtown-ba. Taxival jó 20 perc volt az út. Maga az egyiptomi közlekedés külön fejezetet érdemel, ezért erre most nem vesztegetem a szót.
Reggeli után az Egyiptomi Múzeum felé vettük az irányt, hogy belemélyedjünk a fáraó dinasztiák históriájába, de előtte még Andor jó ismeretséget kötött egy egyiptomi parfümkereskedővel, Daviddel, aki meghívott minket egy teára és egy jót beszélgettünk vele. A múzeum nagyon jó volt. Csupán Tutanhamon sírkamrájában talált kincsek kitesznek egy teljes kiállítást, nem beszélve a királyi múmiákról. A többi szarkofág, szobor, hieroglifa, állati múmiák és még sorolhatnám a kincseket, olyan temérdek mennyiségben vannak jelen, hogy olybá tűnik az európai látogató számára, hogy az egyiptomiak nem is tudják, mit kezdjenek vele. Majdhogy nem egymásra halmozva, méltánytalanul sorakoznak a hatalmas, gyengén megvilágított termek fala mellett.
Vacsi után elmentünk a Bazárba. Hát elég érdekes volt, bár engem valahogy nem töltött el vásárlási láz a portékák láttán. Sokkal inkább tetszett az, amikor egyre szűkebb utcácskákon sétáltunk keresztül, mígnem egyszer csak a legszegényebb negyedek egyikének közepén találtuk magunkat. Földúton mentünk, rajtunk kívül turista közel s távol nem volt. De itt olyan, a helyiek által látogatott üzleteket, boltokat láttunk, mint kenyérsütöde, borbély üzlet, de ha épp varrni kell valamit, a sarkon kis varrógépjénél, ülő bácsikánál azt is lehet.
Végül visszakeveredtünk a bazár környékére, gyönyörű mecsetek mellett, forgatagtól nyüzsgő tereken mentünk keresztül, amíg a lábunk bírta. Aztán Andorral elhatároztuk, hogy ennyi elég volt menjünk haza. És ekkor egy rémálom vette kezdetét. De ez egy másik történet.
Bazár: tegnap este elmentünk megnézni ezt a nagyon híres látványosságot. Muszáj két mondatban kitérnem az egyiptomi vásárlásra. Itt, mint turista te nem vásárolsz, hanem megvetetnek veled minden ócskaságot. Persze alkudsz, királyul érzed magad, hogy te vagy a kőkemény üzletember, aztán 10 perc múlva rájössz, hogy úgy vágtak át mint még soha. Na a bazár ennek a hatványozottabb története.
Itt nem tudsz vásárolni olyat, ami megérné. Ez egy hatalmas játék, amiben rendszerint a turista a vesztes, de talán ez így van jól. Nem nagyon vettünk semmit, mert valahogy jobb volt nézni az egészet. Bazár egy kb. 5 utcácskából álló negyed az egyik szegénynegyed közepén. Árulnak millió vízipipát, ruhaneműt és minden gagyit. Volt ott egy nagy mecset, ahol valami Francia diplomata rendezvény volt. Annyi 500-as és 600-as vadonatúj fekete mergát egyszerre én még nem láttam. Hangsúlyozom olyan szegénynegyed szélén, amilyet eddig csak filmen ismertünk. Nagy volt a kontraszt.
Az egész bazárban és elmondhatom hogy Kairó nagyon sok részén először félelemérzésem volt. Olyan visszataszító a mindent beborító szemét, a mocsok, az egyiptomi törpemacskák úgy rohangálnak, mint a patkányok, gyerekek a nyakadon könyörögnek, és félelmetes arcok néznek rád. Ennek ellenére itt elképzelhetetlen, hogy bármi is történjen veled. Ha valakire ránézel, azonnal beinvitál egy teára, kávéra egy kis baksis reményében. Persze ha megállsz, akkor véged, mert a világot is eladják neked, mert mindenkinek van egy jó barátja, aki árul ezt-azt és azt feltétlen meg kell nézned. Itt a turistából él nagyon sok ember.
Hihetetlen segítőkészek az emberek. Ha a taxis nem beszél angolul, azonnal odajön valami idegen, aki segít rajta és rajtunk, az eligazodásban. Kollektíven éreznek felelősséget a turistákért.
Természetesen a baksis mindenek felett van. Még Allah-ot is felülmúlja picit. Ha WC-re mész, ha fényképezel, ha megmutatja, merre kell menni, tulajdonképpen mindenért kérik a baksist. Beinvitálnak a mecsetbe, ahol fényképezni tilos. Persze az őr felajánlja, hogy lefényképez egy kis baksisért. Piramisba nem engedik be a gépet, persze kifele menet visszamegy veled lefényképezni baksisért. Furcsa, de ettől működik az egész. Tulajdonképpen nálunk is ez van csak nagyobban és szemtelenebbül, csak nálunk ezt tiltják.
Itt nem tudsz vásárolni olyat, ami megérné. Ez egy hatalmas játék, amiben rendszerint a turista a vesztes, de talán ez így van jól. Nem nagyon vettünk semmit, mert valahogy jobb volt nézni az egészet. Bazár egy kb. 5 utcácskából álló negyed az egyik szegénynegyed közepén. Árulnak millió vízipipát, ruhaneműt és minden gagyit. Volt ott egy nagy mecset, ahol valami Francia diplomata rendezvény volt. Annyi 500-as és 600-as vadonatúj fekete mergát egyszerre én még nem láttam. Hangsúlyozom olyan szegénynegyed szélén, amilyet eddig csak filmen ismertünk. Nagy volt a kontraszt.
Az egész bazárban és elmondhatom hogy Kairó nagyon sok részén először félelemérzésem volt. Olyan visszataszító a mindent beborító szemét, a mocsok, az egyiptomi törpemacskák úgy rohangálnak, mint a patkányok, gyerekek a nyakadon könyörögnek, és félelmetes arcok néznek rád. Ennek ellenére itt elképzelhetetlen, hogy bármi is történjen veled. Ha valakire ránézel, azonnal beinvitál egy teára, kávéra egy kis baksis reményében. Persze ha megállsz, akkor véged, mert a világot is eladják neked, mert mindenkinek van egy jó barátja, aki árul ezt-azt és azt feltétlen meg kell nézned. Itt a turistából él nagyon sok ember.
Hihetetlen segítőkészek az emberek. Ha a taxis nem beszél angolul, azonnal odajön valami idegen, aki segít rajta és rajtunk, az eligazodásban. Kollektíven éreznek felelősséget a turistákért.
Természetesen a baksis mindenek felett van. Még Allah-ot is felülmúlja picit. Ha WC-re mész, ha fényképezel, ha megmutatja, merre kell menni, tulajdonképpen mindenért kérik a baksist. Beinvitálnak a mecsetbe, ahol fényképezni tilos. Persze az őr felajánlja, hogy lefényképez egy kis baksisért. Piramisba nem engedik be a gépet, persze kifele menet visszamegy veled lefényképezni baksisért. Furcsa, de ettől működik az egész. Tulajdonképpen nálunk is ez van csak nagyobban és szemtelenebbül, csak nálunk ezt tiltják.
2008. december 20., szombat
D mínusz 1 nap
.
Egy fáradságos nap után végre kijelenthetjük, útra készen állunk. A ruhák és gyógyszerkészlet mellé a bőröndbe került számos hasznos és nélkülözhetetlen holmi, ami azonban a mérlegelés után már kevésbé tűnt nélkülözhetetlennek.
Végeredményben nem is olyan nehéz hat hétre csomagolni, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná.
Szóval irány a reptér! Legközelebb már kintről jelentkezünk. :)
Egy fáradságos nap után végre kijelenthetjük, útra készen állunk. A ruhák és gyógyszerkészlet mellé a bőröndbe került számos hasznos és nélkülözhetetlen holmi, ami azonban a mérlegelés után már kevésbé tűnt nélkülözhetetlennek.
Végeredményben nem is olyan nehéz hat hétre csomagolni, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná.
Szóval irány a reptér! Legközelebb már kintről jelentkezünk. :)
2008. december 15., hétfő
Még itthon
.
Már csak napok vannak hátra a repülögépünk hivatalos indulásáig. Még sok a teeendő, de egy bőrönd legalább már be van pakolva. Igaz, kissebb nézeteltérés támadt közöttünk, hogy vajon tényleg mindenre szükség van-e ami a bőröndben van ... a válasz, igen!
Tegnap, a szülőknél tartott, előre hozott karácsonyi vacsorára menet beszereztük a malária elleni gyógyszert, szerencsére a gyógyszertári árnál olcsóbban.
Ma megpróbáljuk megtudni, hogy egy esetleges elhúzódó reptéri sztrájk esetén milyen az Egypt Air utaspolitikája. Az eddigieket tekintve nem vagyok túl jó véleménnyel róluk. De majd elválik.
Már csak napok vannak hátra a repülögépünk hivatalos indulásáig. Még sok a teeendő, de egy bőrönd legalább már be van pakolva. Igaz, kissebb nézeteltérés támadt közöttünk, hogy vajon tényleg mindenre szükség van-e ami a bőröndben van ... a válasz, igen!
Tegnap, a szülőknél tartott, előre hozott karácsonyi vacsorára menet beszereztük a malária elleni gyógyszert, szerencsére a gyógyszertári árnál olcsóbban.
Ma megpróbáljuk megtudni, hogy egy esetleges elhúzódó reptéri sztrájk esetén milyen az Egypt Air utaspolitikája. Az eddigieket tekintve nem vagyok túl jó véleménnyel róluk. De majd elválik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)