Dec. 23. 1:14. 28,5 órája vagyunk Kairóban, de már annyi minden történt velünk,hogy nem is tudom, hol kezdjem.
Budapestről a sztrájk ellenére pontosan indult a repülő, és a menetrendi kiírásnál korábban landoltunk Afrika legnagyobb, 17 millió főt számláló városában, Kairóban. A város méretei már a gépből is megcsodálhattuk, hiszen az esti Kairó fényei majd negyed órán át ragyogtak a landoláshoz ereszkedő gép hasa alatt. A csomagjaink épp akkor fordultak egy kört mikor mi a szalaghoz értünk, így azokat egy kocsira halmozva megindulunk a kapu felé. Fél úton még felvettük az egyiptomi vízumot, fejenként 15 USD-ért. (Aki ide akar utazni semmi esetre, se kérjen az otthoni a nagykövetségen vízumot 7700 Ft/fő került volna!)
Ezek után a vám felé vettük az irányt, ahol a felmutatott bordó, Eu-s útleveleink megtették a kellő hatást és lényegében a származásunk firtatását leszámítva, háborítatlanul léptünk ki a reptér aulájába. Itt a megbeszéltek szerint egy unokatestvérem férje várt ránk. Az araboktól nyüzsgő váróban nem sok európai turistát látott az ember, ennek ellenére némi hazai telefonos segítséget is igénybe kellett vennünk mire összetalálkoztunk a még sosem látott rokonnal. Rokonom berakott minket a kocsijába és kedvenc nagynéném háza felé vette az irányt. A ház fél úton van a reptér és a belváros között New Egyiptom lakónegyedes részén (ennek a későbbikében még fontos szerepe lesz). A lakás mérete vagy háromszorosa a mi otthoni lakásunknak és berendezését tekintve fényűző és puritán egyben. Rokonom és egy házaspár - akikről nem tudom, hogy hívják őket, és honnan kerültek ide, csak annyit hogy a kisebbik gyerekük Omer -, körbevezetett a lakásban, de öt perc elteltével már az ajtón kívül volt, és azzal a jó tanáccsal hagyott minket hátra, hogy ha bajba kerülünk nyugodtan hívjuk őt bármikor telefonon. Ő egyébként másnap hazautazott Szudánba … :)
Még első nap est elindultunk a környék felfedezésére, a biztonság kedvéért vittük magunkkal a vadzsi új gps-t is. Az már a sors fura játéka, hogy a gps menet közben megbolondult, így ne tudtuk jelölni az útvonalunkat, úgyhogy meglehetősen komoly türelem és tájékozódási játékot játszottunk 2 ó keresztül mire vissza találtunk a házhoz. Ezeken az utcákon szinte képtelenség tájékozódni az útbaigazítás kérése pedig nem sok sikerrel kecsegtet. Ne essék félreértés az egyiptomiak többsége készséges, már aki beszél nyelveket, de az így kapott információ megbízhatósága még ilyenkor is kétséges. Ezt a későbbiekben még sokszor megtapasztalhattuk.
Másnap elindultunk a downtown-ba. Taxival jó 20 perc volt az út. Maga az egyiptomi közlekedés külön fejezetet érdemel, ezért erre most nem vesztegetem a szót.
Reggeli után az Egyiptomi Múzeum felé vettük az irányt, hogy belemélyedjünk a fáraó dinasztiák históriájába, de előtte még Andor jó ismeretséget kötött egy egyiptomi parfümkereskedővel, Daviddel, aki meghívott minket egy teára és egy jót beszélgettünk vele. A múzeum nagyon jó volt. Csupán Tutanhamon sírkamrájában talált kincsek kitesznek egy teljes kiállítást, nem beszélve a királyi múmiákról. A többi szarkofág, szobor, hieroglifa, állati múmiák és még sorolhatnám a kincseket, olyan temérdek mennyiségben vannak jelen, hogy olybá tűnik az európai látogató számára, hogy az egyiptomiak nem is tudják, mit kezdjenek vele. Majdhogy nem egymásra halmozva, méltánytalanul sorakoznak a hatalmas, gyengén megvilágított termek fala mellett.
Vacsi után elmentünk a Bazárba. Hát elég érdekes volt, bár engem valahogy nem töltött el vásárlási láz a portékák láttán. Sokkal inkább tetszett az, amikor egyre szűkebb utcácskákon sétáltunk keresztül, mígnem egyszer csak a legszegényebb negyedek egyikének közepén találtuk magunkat. Földúton mentünk, rajtunk kívül turista közel s távol nem volt. De itt olyan, a helyiek által látogatott üzleteket, boltokat láttunk, mint kenyérsütöde, borbély üzlet, de ha épp varrni kell valamit, a sarkon kis varrógépjénél, ülő bácsikánál azt is lehet.
Végül visszakeveredtünk a bazár környékére, gyönyörű mecsetek mellett, forgatagtól nyüzsgő tereken mentünk keresztül, amíg a lábunk bírta. Aztán Andorral elhatároztuk, hogy ennyi elég volt menjünk haza. És ekkor egy rémálom vette kezdetét. De ez egy másik történet.
Budapestről a sztrájk ellenére pontosan indult a repülő, és a menetrendi kiírásnál korábban landoltunk Afrika legnagyobb, 17 millió főt számláló városában, Kairóban. A város méretei már a gépből is megcsodálhattuk, hiszen az esti Kairó fényei majd negyed órán át ragyogtak a landoláshoz ereszkedő gép hasa alatt. A csomagjaink épp akkor fordultak egy kört mikor mi a szalaghoz értünk, így azokat egy kocsira halmozva megindulunk a kapu felé. Fél úton még felvettük az egyiptomi vízumot, fejenként 15 USD-ért. (Aki ide akar utazni semmi esetre, se kérjen az otthoni a nagykövetségen vízumot 7700 Ft/fő került volna!)
Ezek után a vám felé vettük az irányt, ahol a felmutatott bordó, Eu-s útleveleink megtették a kellő hatást és lényegében a származásunk firtatását leszámítva, háborítatlanul léptünk ki a reptér aulájába. Itt a megbeszéltek szerint egy unokatestvérem férje várt ránk. Az araboktól nyüzsgő váróban nem sok európai turistát látott az ember, ennek ellenére némi hazai telefonos segítséget is igénybe kellett vennünk mire összetalálkoztunk a még sosem látott rokonnal. Rokonom berakott minket a kocsijába és kedvenc nagynéném háza felé vette az irányt. A ház fél úton van a reptér és a belváros között New Egyiptom lakónegyedes részén (ennek a későbbikében még fontos szerepe lesz). A lakás mérete vagy háromszorosa a mi otthoni lakásunknak és berendezését tekintve fényűző és puritán egyben. Rokonom és egy házaspár - akikről nem tudom, hogy hívják őket, és honnan kerültek ide, csak annyit hogy a kisebbik gyerekük Omer -, körbevezetett a lakásban, de öt perc elteltével már az ajtón kívül volt, és azzal a jó tanáccsal hagyott minket hátra, hogy ha bajba kerülünk nyugodtan hívjuk őt bármikor telefonon. Ő egyébként másnap hazautazott Szudánba … :)
Még első nap est elindultunk a környék felfedezésére, a biztonság kedvéért vittük magunkkal a vadzsi új gps-t is. Az már a sors fura játéka, hogy a gps menet közben megbolondult, így ne tudtuk jelölni az útvonalunkat, úgyhogy meglehetősen komoly türelem és tájékozódási játékot játszottunk 2 ó keresztül mire vissza találtunk a házhoz. Ezeken az utcákon szinte képtelenség tájékozódni az útbaigazítás kérése pedig nem sok sikerrel kecsegtet. Ne essék félreértés az egyiptomiak többsége készséges, már aki beszél nyelveket, de az így kapott információ megbízhatósága még ilyenkor is kétséges. Ezt a későbbiekben még sokszor megtapasztalhattuk.
Másnap elindultunk a downtown-ba. Taxival jó 20 perc volt az út. Maga az egyiptomi közlekedés külön fejezetet érdemel, ezért erre most nem vesztegetem a szót.
Reggeli után az Egyiptomi Múzeum felé vettük az irányt, hogy belemélyedjünk a fáraó dinasztiák históriájába, de előtte még Andor jó ismeretséget kötött egy egyiptomi parfümkereskedővel, Daviddel, aki meghívott minket egy teára és egy jót beszélgettünk vele. A múzeum nagyon jó volt. Csupán Tutanhamon sírkamrájában talált kincsek kitesznek egy teljes kiállítást, nem beszélve a királyi múmiákról. A többi szarkofág, szobor, hieroglifa, állati múmiák és még sorolhatnám a kincseket, olyan temérdek mennyiségben vannak jelen, hogy olybá tűnik az európai látogató számára, hogy az egyiptomiak nem is tudják, mit kezdjenek vele. Majdhogy nem egymásra halmozva, méltánytalanul sorakoznak a hatalmas, gyengén megvilágított termek fala mellett.
Vacsi után elmentünk a Bazárba. Hát elég érdekes volt, bár engem valahogy nem töltött el vásárlási láz a portékák láttán. Sokkal inkább tetszett az, amikor egyre szűkebb utcácskákon sétáltunk keresztül, mígnem egyszer csak a legszegényebb negyedek egyikének közepén találtuk magunkat. Földúton mentünk, rajtunk kívül turista közel s távol nem volt. De itt olyan, a helyiek által látogatott üzleteket, boltokat láttunk, mint kenyérsütöde, borbély üzlet, de ha épp varrni kell valamit, a sarkon kis varrógépjénél, ülő bácsikánál azt is lehet.
Végül visszakeveredtünk a bazár környékére, gyönyörű mecsetek mellett, forgatagtól nyüzsgő tereken mentünk keresztül, amíg a lábunk bírta. Aztán Andorral elhatároztuk, hogy ennyi elég volt menjünk haza. És ekkor egy rémálom vette kezdetét. De ez egy másik történet.
Bazár: tegnap este elmentünk megnézni ezt a nagyon híres látványosságot. Muszáj két mondatban kitérnem az egyiptomi vásárlásra. Itt, mint turista te nem vásárolsz, hanem megvetetnek veled minden ócskaságot. Persze alkudsz, királyul érzed magad, hogy te vagy a kőkemény üzletember, aztán 10 perc múlva rájössz, hogy úgy vágtak át mint még soha. Na a bazár ennek a hatványozottabb története.
Itt nem tudsz vásárolni olyat, ami megérné. Ez egy hatalmas játék, amiben rendszerint a turista a vesztes, de talán ez így van jól. Nem nagyon vettünk semmit, mert valahogy jobb volt nézni az egészet. Bazár egy kb. 5 utcácskából álló negyed az egyik szegénynegyed közepén. Árulnak millió vízipipát, ruhaneműt és minden gagyit. Volt ott egy nagy mecset, ahol valami Francia diplomata rendezvény volt. Annyi 500-as és 600-as vadonatúj fekete mergát egyszerre én még nem láttam. Hangsúlyozom olyan szegénynegyed szélén, amilyet eddig csak filmen ismertünk. Nagy volt a kontraszt.
Az egész bazárban és elmondhatom hogy Kairó nagyon sok részén először félelemérzésem volt. Olyan visszataszító a mindent beborító szemét, a mocsok, az egyiptomi törpemacskák úgy rohangálnak, mint a patkányok, gyerekek a nyakadon könyörögnek, és félelmetes arcok néznek rád. Ennek ellenére itt elképzelhetetlen, hogy bármi is történjen veled. Ha valakire ránézel, azonnal beinvitál egy teára, kávéra egy kis baksis reményében. Persze ha megállsz, akkor véged, mert a világot is eladják neked, mert mindenkinek van egy jó barátja, aki árul ezt-azt és azt feltétlen meg kell nézned. Itt a turistából él nagyon sok ember.
Hihetetlen segítőkészek az emberek. Ha a taxis nem beszél angolul, azonnal odajön valami idegen, aki segít rajta és rajtunk, az eligazodásban. Kollektíven éreznek felelősséget a turistákért.
Természetesen a baksis mindenek felett van. Még Allah-ot is felülmúlja picit. Ha WC-re mész, ha fényképezel, ha megmutatja, merre kell menni, tulajdonképpen mindenért kérik a baksist. Beinvitálnak a mecsetbe, ahol fényképezni tilos. Persze az őr felajánlja, hogy lefényképez egy kis baksisért. Piramisba nem engedik be a gépet, persze kifele menet visszamegy veled lefényképezni baksisért. Furcsa, de ettől működik az egész. Tulajdonképpen nálunk is ez van csak nagyobban és szemtelenebbül, csak nálunk ezt tiltják.
Itt nem tudsz vásárolni olyat, ami megérné. Ez egy hatalmas játék, amiben rendszerint a turista a vesztes, de talán ez így van jól. Nem nagyon vettünk semmit, mert valahogy jobb volt nézni az egészet. Bazár egy kb. 5 utcácskából álló negyed az egyik szegénynegyed közepén. Árulnak millió vízipipát, ruhaneműt és minden gagyit. Volt ott egy nagy mecset, ahol valami Francia diplomata rendezvény volt. Annyi 500-as és 600-as vadonatúj fekete mergát egyszerre én még nem láttam. Hangsúlyozom olyan szegénynegyed szélén, amilyet eddig csak filmen ismertünk. Nagy volt a kontraszt.
Az egész bazárban és elmondhatom hogy Kairó nagyon sok részén először félelemérzésem volt. Olyan visszataszító a mindent beborító szemét, a mocsok, az egyiptomi törpemacskák úgy rohangálnak, mint a patkányok, gyerekek a nyakadon könyörögnek, és félelmetes arcok néznek rád. Ennek ellenére itt elképzelhetetlen, hogy bármi is történjen veled. Ha valakire ránézel, azonnal beinvitál egy teára, kávéra egy kis baksis reményében. Persze ha megállsz, akkor véged, mert a világot is eladják neked, mert mindenkinek van egy jó barátja, aki árul ezt-azt és azt feltétlen meg kell nézned. Itt a turistából él nagyon sok ember.
Hihetetlen segítőkészek az emberek. Ha a taxis nem beszél angolul, azonnal odajön valami idegen, aki segít rajta és rajtunk, az eligazodásban. Kollektíven éreznek felelősséget a turistákért.
Természetesen a baksis mindenek felett van. Még Allah-ot is felülmúlja picit. Ha WC-re mész, ha fényképezel, ha megmutatja, merre kell menni, tulajdonképpen mindenért kérik a baksist. Beinvitálnak a mecsetbe, ahol fényképezni tilos. Persze az őr felajánlja, hogy lefényképez egy kis baksisért. Piramisba nem engedik be a gépet, persze kifele menet visszamegy veled lefényképezni baksisért. Furcsa, de ettől működik az egész. Tulajdonképpen nálunk is ez van csak nagyobban és szemtelenebbül, csak nálunk ezt tiltják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése