Mikor Kahartoum már nem tudott újdonsággal szolgálni, Mohamed Omerrel kocsiba pattantunk és a Vörös tenger felé vettük az irányt. A Khartoum – Shendi – Begeravia (Meroe) – ’Atbarah – Berber/Haiya – Sinkat – Agaba – Souaki – Port Sudan útvonalat 11 óra alatt tettük meg, 850 km-t adva az eddigi 3750 megtett km-hez. A végtelennek látszó sivatagos táj meglepően sokféle arcát mutatta. Fás, füves, bokros, futóhomokos, kopár kősivatagos képek egymást váltották, amíg el nem értük a Vörös tenger hegyláncot, ami kb. 3000 ft magas. Útközben megálltunk Begeravia-nál, ahol a Meroe királyság idejéből származó piramisok állnak. Keletkezési idejüket az egyiptomiak elé teszik. Valamivel kisebbek, mint a gízaiak (Gízában vannak a legnagyobb piramisok) de annyira jó helyen fekszik, hogy sokkal hangulatosabbnak találtuk, mint Gízát.
Port Sudan-t 1909-ben alapították az angolok, azzal a céllal, hogy a Vörös tenger és a Nílus között kereskedelmi útvonalat hozzanak létre, helyettesítve ezzel a korábban jelentős kikötővárost, Souaki-t. A város sivatagi klímáját a tenger felől áramló pára teszi kellemesebbé. Karthoum-hoz viszonyítva, egy sokkal kellemesebb, tisztább, élhetőbb tempójú város.
Az ország méreteihez viszonyítva a nemzetközi kikötő nem is olyan nagy, de nekem ezek a tengerjáró cargo hajók, már csak a méreteik miatt is, nagy újdonság volt. A portot természetesen fegyveresek őrzik (ahogy a fővárosban is minden létező stratégiai pontot, vagy legalábbis stratégiai pontnak vélt épületet, hidat, vonatállomást, bódét… a biztonság látszatát keltő, számunkra nevetséges erődemonstrációval), fényképezni is csak az engedélyezett irányba lehetett… mindegy, úgyis készítettünk képet mindenről.
Néhány nap után még északabbra, a várostól két óra autóútra található Darrah felé vettük az irányt. Itt a civilizációtól távol, a tengerparton minden komfortot nélkülöző halászkunyhóban „szálltunk” meg. Ez majdnem olyan volt mintha a szabad ég alatt aludtunk volna.
A tenger gyönyörű, kristály tiszta és a kék elképesztő színeiben játszik. A partja végtelen, lakatlan és csak közelebbi szemrevételezés után döbbentünk rá, hogy az egész partot korallhomok borítja. Rengeteg kagylót, csigát és korallt gyűjtöttünk, a vízben pedig a képeskönyvek állatvilága kelt életre. Még ráját is láttunk! A part legviccesebb állatai a bisbis-ek (tarisznyarákok szerintünk), akik kis lukakban laknak a homokban, és kisebb-nagyobb csapatokban fésülik át a partot táplálék után kutatva. Nagyon fürge kis jószágok, de ha az ember ügyes, azért sarokba lehet őket szorítani. Ekkor a bisbis beszalad a vízbe, minden karjával/lábával iszonyatos tempóval el kezd ásni és egy szempillantás alatt eltűnik az ember szeme elől az iszapban.
Nagy megtiszteltetés ért, mert a fiúk úgy döntöttek, hogy kivisznek csónakkal a tengerre halászni. Szándékosan használom itt a halászni szót, jól lehet nem hálóval indultunk neki (bár az is volt), mert számolatlanul, kosárszámra fogják a halakat, olyanokat, hogy a szám is tátva maradt. Szóval össze kellett szednem magam, és néhány kapás sikertelen befejezése után én is fogtam két óriási halat! Szóval lányok, meg van a haza becsülete.
Az eltöltött kellemes napok után visszamentünk Port Sudan-ban. A születésnapomat is ott ünnepeltük meg Andorral. Búcsúzóul hajókáztunk egyet a tengeröbölben, aztán másnap visszaindultunk a fővárosba. Útközben megálltunk a már említett Souaki-nál, ami egykor különleges építészetéről is híres volt, de mára csupán egy pusztulóban lévő szellemváros. Érdekessége, hogy építőanyagnak kisebb mértékben üledékes kőzetet zömében pedig korallt használtak.
Az ország méreteihez viszonyítva a nemzetközi kikötő nem is olyan nagy, de nekem ezek a tengerjáró cargo hajók, már csak a méreteik miatt is, nagy újdonság volt. A portot természetesen fegyveresek őrzik (ahogy a fővárosban is minden létező stratégiai pontot, vagy legalábbis stratégiai pontnak vélt épületet, hidat, vonatállomást, bódét… a biztonság látszatát keltő, számunkra nevetséges erődemonstrációval), fényképezni is csak az engedélyezett irányba lehetett… mindegy, úgyis készítettünk képet mindenről.
Néhány nap után még északabbra, a várostól két óra autóútra található Darrah felé vettük az irányt. Itt a civilizációtól távol, a tengerparton minden komfortot nélkülöző halászkunyhóban „szálltunk” meg. Ez majdnem olyan volt mintha a szabad ég alatt aludtunk volna.
A tenger gyönyörű, kristály tiszta és a kék elképesztő színeiben játszik. A partja végtelen, lakatlan és csak közelebbi szemrevételezés után döbbentünk rá, hogy az egész partot korallhomok borítja. Rengeteg kagylót, csigát és korallt gyűjtöttünk, a vízben pedig a képeskönyvek állatvilága kelt életre. Még ráját is láttunk! A part legviccesebb állatai a bisbis-ek (tarisznyarákok szerintünk), akik kis lukakban laknak a homokban, és kisebb-nagyobb csapatokban fésülik át a partot táplálék után kutatva. Nagyon fürge kis jószágok, de ha az ember ügyes, azért sarokba lehet őket szorítani. Ekkor a bisbis beszalad a vízbe, minden karjával/lábával iszonyatos tempóval el kezd ásni és egy szempillantás alatt eltűnik az ember szeme elől az iszapban.
Nagy megtiszteltetés ért, mert a fiúk úgy döntöttek, hogy kivisznek csónakkal a tengerre halászni. Szándékosan használom itt a halászni szót, jól lehet nem hálóval indultunk neki (bár az is volt), mert számolatlanul, kosárszámra fogják a halakat, olyanokat, hogy a szám is tátva maradt. Szóval össze kellett szednem magam, és néhány kapás sikertelen befejezése után én is fogtam két óriási halat! Szóval lányok, meg van a haza becsülete.
Az eltöltött kellemes napok után visszamentünk Port Sudan-ban. A születésnapomat is ott ünnepeltük meg Andorral. Búcsúzóul hajókáztunk egyet a tengeröbölben, aztán másnap visszaindultunk a fővárosba. Útközben megálltunk a már említett Souaki-nál, ami egykor különleges építészetéről is híres volt, de mára csupán egy pusztulóban lévő szellemváros. Érdekessége, hogy építőanyagnak kisebb mértékben üledékes kőzetet zömében pedig korallt használtak.
1 megjegyzés:
Szia Doris! Megvagy végre, márkezdtünk aggódni, hogy semmi hír. PTO
Megjegyzés küldése