Mta Wa MBu

Tanzániában 120 törzs él egymás mellett békességben, ápolva a saját hagyományaikat és tiszteletben tartva másokat. Ez az egyetlen afrikai ország ahol minden egyes törzs képviselteti magát a parlamentben. Tanzánia kezdetben német gyarmat volt, innen származnak a jó söreik, később az angolok gyarmatosították őket, meghonosítva a fordított közlekedést, az oktatási rendszert és ők ismerték fel elsőként az országban rejlő óriási természeti erőforrást. Mára a nemzeti parkok összterülete Belgium területével egyezik meg. 1961-óta önálló demokratikus állam, ötévenkénti választással és Afrika politikailag legstabilabb állama.

A békés együttélésnek Mta Wa MBu (Moskito River) városkában magunk is szemtanúi lehettünk, ahol egy cultural walk keretében különféle törzshöz tartozó embereket (chaga, mozambic, massai, sukuma) látogattunk meg az otthonaikban. Röviden elmondták a történetüket, származás, életforma stb, a legtöbb helyen még a tradicionális ételeket is megkóstolhattuk.

Chaga törzsnél megmutatták a banánsör készítésének módját, ami tradicionálisan női tevékenység, s bár Achmed (Basecamp) figyelmeztetett, hogy semmi esetre se kóstoljuk meg, az orrom alá tolt poharat már nem lehetett visszautasítani. Iható volt.
A Sukuma törzs eredetileg a Viktória-tótól származik, a kormány 2-3 generációval korábban kényszerrel telepítette őket az ország különféle pontjaiba, mivel minden más törzsnél magasabbak és erősebbek, ezért előszeretettel sorozták be őket. Ma a katonaság és a rendőrség 75%-ban Sukumákból áll. Eredetig állattartó népek, ezért az államtól földet és afrikai teheneket (púpos) kaptak. A maszájok viszont folyton ellopták tőlük a teheneket, mondván az afrikai tehenet „haza viszik” ahova tartozik, emiatt kezdtek el európai fajtákat zárt térben tartani.
Útközben rengeteg aranyos gyerekkel találkoztunk, mind tollat kért tőlünk. Mivel előre megkértek, hogy se édességet, se tollat ne adjunk a gyerekeknek, a túra végén adtunk pénzt a vezetőnknek, hogy az iskola számára vásároljanak pár tollat.

Ngorongoro NP

Néhány órás autókázás után elértük a kráter peremén fekvő Simba kempinget. A tervek szerint itt töltünk egy éjszakát és másnap korán reggel indulunk le a kráterbe. Felvertük a sátrat (koordináták: ) a kráter pereméhez legközelebb eső helyen és élveztük a gyönyörű kilátást. Néha vadelefántok tűntek fel, átsétáltak a kempingen majd újra eltűntek a bozótosban. Azért jönnek ilyen közel az emberhez, mert megtanulták, hogy a hatalmas fekete hordók vizet rejtenek, amiből inni lehet. Mindenki sorban kapkodta elő a fényképezőjét, hogy megörökítse ezt a pillanatot. Az egyik holland srác kicsit közelebb merészkedett a borját kísérő elefánthoz mint kellett volna, mire az fenyegetően rámorgott és az ormányával felé csapott. Ezután mind tudtuk, hogy nem megszelídített elefántokról van szó és jobb tiszteletben tartani őket.

Este lefekvéshez készülődve árnyakat vettünk észre. Zseblámpával rávilágítva szemek csillantak meg a sötétben és legnagyobb meglepetésünkre egy csapat bivalyt pillantottunk meg. A Serengeti-ben már láttunk bivalyokat, így tudtuk milyen hatalmas hústornyok és most csak egy karnyújtásnyira voltak tőlünk. A többi túrázó is a sátrunk köré gyűlt, bámultuk a bivalyokat és megvitattuk, hogy szerintük milyen jó hogy a mi sátrunk van legközelebb, így ha valami balul sül el – pl. az oroszlánok a bivalyok után jönnek és elkezdenek vadászni-, akkor minket taposnak le a többieknek még lehet esélyük… :) Lefekvés előtt még figyelmeztetett a guide-unk, hogy semmi esetre se vigyünk ételt a sátorba, mert a bozótban bush pig-ek laknak. Hajnali egy óra körül fura zajra ébredtem. Rövid hallgatózás után rájöttem, hogy a bivalyok visszatértek. A sátor körüli friss füvet legelték, közel voltak, de nem aggódtam, inkább csak kíváncsian figyeltem. Már majdnem elnyomott az álom mikor recsegést hallottam és a sátrunk elkezdett mozogni. Az egyik bivaly olyan közel jöhetett a sátrunkhoz, hogy beleakadt a kötelekbe. Az első gondolatom az volt, hogy ha nem tetszik neki a szagunk könnyűszerrel letiporhat. Na, ekkor felébresztettem Andor és már ketten meredtünk a sötétbe visszafojtott lélegzettel várva, hogy mi történik. Még egy ideig harsogva legelésztek, végül eltűntek ahogy jöttek.

Reggel 6-kor már lefelé ereszkedtünk a kráter oldalában és az első zebrákat még a felkelő nap fényében fotóztuk le.
A Ngorongoro vagyis maszáj nyelven a "nagy lyuk" egy hatalmas geológiai kráter, mely az egész kontinens egyik legnagyobb egyedsűrűségű vadállományának otthona. A 260 km2-nyi természetes édenkert a tűzhányó utolsó kitörésekor, a vulkán tetejének beszakadásával jött létre 2,5 millió évvel ezelőtt. Legnagyobb egyedszámban a gnúk és zebrák élnek itt, a kétezer bivaly és sok flamingó mellett lényegében megtalálható itt minden állat, ami a Serengeti-ben él, plusz még egy eltévedt szamár is, bár feltehetőleg az oroszlánok miatt nem lesz hosszú a pályafutása.
Ami az egészet olyan különlegessé teszi az a kráter maga. Mindegy, hogy fölülről vagy alulról nézzük, egyszerűen nem lehet betelni vele. A szódás vizű Magadi-tó mellett van két hippo pool, az egyiknél egy piknikező hely is ki van alakítva. Így a kocsiból kiszállva a vízilovakkal reggeliztünk meg :)
A kráterben él még 27 keskenyszájú vagy fekete orrszarvú. Mivel borzasztó alacsony a számuk rendkívül vigyáznak rájuk. A magasból 7 ranger figyeli folyamatosan a krátert, a műszak végeztével pedig írásban kell igazolniuk, hogy minden egyes orrszarvú sértetlenül megvan. Hiába nagy állatok, kevesen vannak és az embert is kerülik, így nem kecsegtettek minket, de pár órás autókázás után mégis rábukkantunk egyre, ráadásul Christian elmondása szerint a szokásosnál közelebbről láttuk. Így ezzel már meg van a BIG 5 vagyis szuahéli nyelven: simba (oroszlán), tambo (elefánt), faru (rhinocérosz), chui (leopárd), mbogo (bivaly). Bár ami engem illett nekem a legnagyobb élményt a nagymacskák, legfőképp a gepárdok és leopárdok nyújtották. Ha nem látunk rhinót, az sem lett volna baj. Ez Morphy, mert ezután még láttunk vagy 3-at.
Az egyik kanyarban összefutottunk a holland srácokkal, megbeszéltük ki mit merre látott, aztán elmesélték, hogy az egyikük sátrát az éjjel meglátogatta egy bush pig, most pedig egy hatalmas lyuk tátong rajta. Hát igen, nem hiába mondták, hogy ne hagyjunk ételt a sátorban.

Serengeti NP

Második nap reggel sátorbontás után indultunk a leghíresebb nemzeti parkba, a Serengetibe. A táborhelytől 170 km-re volt a bejárat, a Ngorongoro bioszféra rezervátumon keresztül vezet az út. Az út 80 %-a igazi földút, ahol az ember megérti, hogy miért ezeket a speciális Toyota Land Cruiser-eket használják itt Afrikában. Elképesztő miket kibírnak ezek az autók. Nagyon kemény és fárasztó, de gyönyörű út után érkeztünk meg a Serengeti kapujához. Azon már csodálkozni sem kell, hogy a kaputól 200 m-re egy hím oroszlán pihente ki az éjszaka fáradalmait. Nem kell hangsúlyoznom, hogy nincs kerítés, nincs őr. A bejárat után elénk tárult a természetfilmekből ismert hihetetlen szavanna látványa, a félméteres kiszáradt fűvel. Az első 10 km-en belül két gepárdot láttunk, az egyik a fél órája elejtett Thompson gazellát falatozta véres pofával. Késő délután pedig az egyik legszebb emléket adó találkozásunk volt egy oroszláncsalád két nőstény tagjával, akik 5 db kisoroszlán óvodai felügyeletét látták el. Ez mind tőlünk 5 méterre. A picik játszottak mintha kismacskák lettek volna, viccesen, aranyosan rángatták egymást le a fáról. A két anya pedig őrködött és egyáltalán nem zavarta őket a jelenlétünk. Az ember legszívesebben odament volna és mindegyiket magához ölelte volna.

A kempingünk a parkon belül volt. Itt sincs semmi kerítés, állítólag a vadállatok nem szeretik az ember hangoskodását. Na ezt talán megcáfolja a sok hiéna és egyéb állat akik érdekessé tették az éjszakákat. Ezek a kempingek egyszerűek, de tiszták és jól felszereltek. Mindegyikben nagyon tiszta WC, zuhanyzó van. Meleg a víz, ami a tetőkre szerelt óriási fekete tartályokból folyik. Hangsúlyozom cca. 100 km-es körzetben nincs lakott település, csak maszáj házak, de ettől függetlenül mindig tisztaság van. A mosdókon felül mindenhol megtalálható egy fedett, biztonságos dróthálóval körbevett „konyha”, és egy „étterem” rész. Természetesen a konyhában semmi sincs, csak kialakított helyek a faszénnek, amin az ételeket főzik a szakácsok. Az étterem felszerelését mi visszük, asztalt, terítőt, széket, poharat, mindent, ami egy kényelmes étkezéshez szükséges. Ezeket az építményeket, nem véletlenül kell dróthálóval körbe keríteni, mert az állatok, esténként előszeretettel keresik fel élelem reményében. A szárazévszak késői felében az oroszlánok esténként vízért jönnek ide. Jelenleg még az elején vagyunk ezért csak a hiénák látogatják a helyeket. Az első este a Serengetiben nagyon jól megtanultuk a hiénák és zebrák fülsiketítő és félelmetes hangját. Reggel korán indultunk és egy egész napos szafari várt ránk. Nagyon sok állat mellett a szavanna mindennapját láttuk. Ezt a világon csak itt látja az ember. A koncon marakodó keselyűket, a játszadozó leopárd kölyköt, az egyedüli migrációt ami a kenyai Masai Maráról indul és több millió gnú és zebra vesz részt benne, az állandóan kismalaccal futkározó varacskos disznókon át a pihenő oroszlánokig mindent. A második éjszakánkat a Serengetiben ezen élmények felidézésével és mély alvással töltöttük. Másnap reggel hajnali szafarira mentünk, ami csak fél napig tartott, de egy gepárdcsalád, valóban testközelből történő megfigyelése az életünk végéig örök élmény marad. Délután elbúcsúzva a Serengetitől, elindultunk a világ egyik leggyönyörűbb és legkülönlegesebb élethelye felé, a Ngorongoro kráterhez.

Tarangire NP

Reggel 8-kor megjött értünk a vezetőnk és a szakácsunk. Bizony-bizony itt a kempingezőknek még szakács is jár. A Tarangire Nemzeti Park Arushatól 150 km-re található. A világon itt található a legtöbb elefánt egy négyzetkilométerre vetítve, és a hatalmasra növő baobab fáiról lett híres és keresett a turisták körében. A park masai földön található. A masai-ok pásztornép, csak állattartással foglalkozik már 1000 éve. A mai napig ugyanaz a kultúrájuk, mint 500 éve. Nagyon érdekes piros-kék ruhájuk van, kötelező bot és a lándzsa. Ők ott élnek, ahol a vadállatok, természetes anyagokból épített kunyhóikban a feleségeikkel és az állataikkal. A park elött 2 km-re volt a kempingünk, ahol először megáltunk, a cuccainkat és Hamiszit, a szakácsot kitettük, mi meg indultunk az első szafarira. A park bejáratánál cecelégy ellen lepermetezték az autónkat. A kaput átlépve egy keselyűcsapat fogadott, mivel valószínű egy tetem lehetett valahol a közelben és innentől azt kaptuk amire számítottunk. Hihetetlen állatbőség, rengeteg elefánt, zebra, zsiráf, mindenféle állat, gyönyörű afrikai táj. Az első oroszláncsapatunk örökre emlékezetes maradt, mivel egy kis vadászat próbálkozást is bemutatott az egyik oroszlán egy arra tévedt zebra kárára. Hihetetlen élmény volt ezt 10 méterről átélni. A zebra megúszta, az oroszlán pedig visszafeküdt a többi közé a fa alá. Egy csodálatos helyen a parkban piknikezve fogyasztottuk el az ebédet.

Fantasztikus látványt nyújtott a folyóvölgyben ivó rengeteg elefánt, zebra, gnú és egyéb állat látványa. A piknikhelyen szeretettel tanyáznak a vervet majmok. Kis méretűek, de borzasztó szemtelenek (mondjuk a madarak se kutyák, ők is a tányérunkból akartak enni), egy pillanatra egyikőnk sem nézet felé és a semmiből előbukkanva felugrott Doris mellé az asztalra és ellopta az éppen kicsomagolt muffint. Óriási sikítás majd nevetés. Érdekes volt látni a majom elszántságát a szemében, és azt a tudatos tolvaj mentalitást, ami az egész viselkedésüket áthatotta. Ezek a fajták nem bántanak, de a páviánok nagyok és veszélyesebbek. Velük is találkoztunk, de szerencsére csak szemtanúi voltunk, hogy hogyan fosztanak ki egy autót. Az állatokon kívül, ami itt még fantasztikus látványt nyújt az az éjszakai égbolt. Ennyi csillagot még Szudánban sem láttunk.

Arusha, Tanzánia

Végre itt vagyunk! Oly sok tervezgetés és szervezés után, most már tényleg itt vagyunk a Föld másik felén! Hajnali 4 órás indulással Kartoumból, Nairobin keresztül 9-re értünk Tanzánia kicsi, ám de annál barátságosabb repterére. Az érkezést semmi sem tehette volna élvezetesebbé, mint a Kilimanjaró (5895 m) fenséges láványa. Ezúton is köszönet az ismeretlen, büdös férfinek, aki miatt átültünk a gép bal oldalára, ahol a hegy később felbukkant. Az úton mindösszesen 140 $ taxra és vízumra sarcoltak meg. A reptéren egy kellemetlen felfedezést is tettünk, Andor zsákjából kivették az egyik legfontosabb kellékünket, a fényképezőgép töltőjét. Hogy ez a három reptér közül melyiken történhetett, azt már sosem tudjuk meg :(. Holnap megpróbáljuk Arusha-ban pótolni.

A reptéren várt bennünket Christian, a túravezetőnk, aki elvitt minket első szálláshelyünkre a Mt. Meru lábánál fekvő Oasis Lodge-ba. Ez a hely egy kis földi paradicsom. Egy afrikai kunyhó a szállásunk, körülöttünk pedig olyan dús a vegetáció, mintha csak a Budapesti Állatkert Pálmaházában lennénk annak minden állatával:). Szudánban eddig az volt nekünk a nagy szám, hogy 1 kg mézédes banánt 1 SUD-ért (kb. 80 Ft) vehettük meg. Most pedig itt ülök a kunyhónk mellett a kertben és a fejem felett roskadoznak karnyújtásnyira a banánok. De nem csak itt, idefelé az út mellett mindenhol hatalmas banánültetvényeket láttunk.
Délután találkoztunk Achmeddel, a másik kontaktunkkal, aki félig német félig brit származású, ennek ellenére tipikus angol feje van, de nagyon rendes, jó fej, megbízható ember. Még egyszer egyeztettük a túraútvonalat és mindent, amit még kellett.
Más nem marad hátra, hátra dőlünk, pihenünk és holnap reggel irány a Maszáj föld. Már alig várjuk!!

Port Sudan

Mikor Kahartoum már nem tudott újdonsággal szolgálni, Mohamed Omerrel kocsiba pattantunk és a Vörös tenger felé vettük az irányt. A Khartoum – Shendi – Begeravia (Meroe) – ’Atbarah – Berber/Haiya – Sinkat – Agaba – Souaki – Port Sudan útvonalat 11 óra alatt tettük meg, 850 km-t adva az eddigi 3750 megtett km-hez. A végtelennek látszó sivatagos táj meglepően sokféle arcát mutatta. Fás, füves, bokros, futóhomokos, kopár kősivatagos képek egymást váltották, amíg el nem értük a Vörös tenger hegyláncot, ami kb. 3000 ft magas. Útközben megálltunk Begeravia-nál, ahol a Meroe királyság idejéből származó piramisok állnak. Keletkezési idejüket az egyiptomiak elé teszik. Valamivel kisebbek, mint a gízaiak (Gízában vannak a legnagyobb piramisok) de annyira jó helyen fekszik, hogy sokkal hangulatosabbnak találtuk, mint Gízát.

Port Sudan-t 1909-ben alapították az angolok, azzal a céllal, hogy a Vörös tenger és a Nílus között kereskedelmi útvonalat hozzanak létre, helyettesítve ezzel a korábban jelentős kikötővárost, Souaki-t. A város sivatagi klímáját a tenger felől áramló pára teszi kellemesebbé. Karthoum-hoz viszonyítva, egy sokkal kellemesebb, tisztább, élhetőbb tempójú város.
Az ország méreteihez viszonyítva a nemzetközi kikötő nem is olyan nagy, de nekem ezek a tengerjáró cargo hajók, már csak a méreteik miatt is, nagy újdonság volt. A portot természetesen fegyveresek őrzik (ahogy a fővárosban is minden létező stratégiai pontot, vagy legalábbis stratégiai pontnak vélt épületet, hidat, vonatállomást, bódét… a biztonság látszatát keltő, számunkra nevetséges erődemonstrációval), fényképezni is csak az engedélyezett irányba lehetett… mindegy, úgyis készítettünk képet mindenről.
Néhány nap után még északabbra, a várostól két óra autóútra található Darrah felé vettük az irányt. Itt a civilizációtól távol, a tengerparton minden komfortot nélkülöző halászkunyhóban „szálltunk” meg. Ez majdnem olyan volt mintha a szabad ég alatt aludtunk volna.
A tenger gyönyörű, kristály tiszta és a kék elképesztő színeiben játszik. A partja végtelen, lakatlan és csak közelebbi szemrevételezés után döbbentünk rá, hogy az egész partot korallhomok borítja. Rengeteg kagylót, csigát és korallt gyűjtöttünk, a vízben pedig a képeskönyvek állatvilága kelt életre. Még ráját is láttunk! A part legviccesebb állatai a bisbis-ek (tarisznyarákok szerintünk), akik kis lukakban laknak a homokban, és kisebb-nagyobb csapatokban fésülik át a partot táplálék után kutatva. Nagyon fürge kis jószágok, de ha az ember ügyes, azért sarokba lehet őket szorítani. Ekkor a bisbis beszalad a vízbe, minden karjával/lábával iszonyatos tempóval el kezd ásni és egy szempillantás alatt eltűnik az ember szeme elől az iszapban.
Nagy megtiszteltetés ért, mert a fiúk úgy döntöttek, hogy kivisznek csónakkal a tengerre halászni. Szándékosan használom itt a halászni szót, jól lehet nem hálóval indultunk neki (bár az is volt), mert számolatlanul, kosárszámra fogják a halakat, olyanokat, hogy a szám is tátva maradt. Szóval össze kellett szednem magam, és néhány kapás sikertelen befejezése után én is fogtam két óriási halat! Szóval lányok, meg van a haza becsülete.
Az eltöltött kellemes napok után visszamentünk Port Sudan-ban. A születésnapomat is ott ünnepeltük meg Andorral. Búcsúzóul hajókáztunk egyet a tengeröbölben, aztán másnap visszaindultunk a fővárosba. Útközben megálltunk a már említett Souaki-nál, ami egykor különleges építészetéről is híres volt, de mára csupán egy pusztulóban lévő szellemváros. Érdekessége, hogy építőanyagnak kisebb mértékben üledékes kőzetet zömében pedig korallt használtak.